Zsóka blogja

Nyucsita

Ria szentjánosbogarai kapcsán, ismét fejembe jutott egy nagyon régi töredék egészen kicsi koromból.

Apám vidéken dolgozott, /hétfőn ment-pénteken jött/. Egy bányászati vállalatnál, az akkori BÁV-nál villanyszerelőként dolgozott. Mint már, néhány blogomban említettem, nagyon szép helyeken végezték munkálataikat. Ezeket, az információkat, csak azért említem meg ismételten, hátha akad egy új olvasóm, aki az előző történeteket, nem olvasta, legyen valamelyest képben Ő is. Nyaranta az egész család, majd a későbbiekben csak jó magam, egy-egy hétre elutazott vele úgy mond nyaralni. Ebben a történetben, én még nagyon kicsi voltam, és az akkori mindig is utált nevemen szerepeltem benne. Csak töredékekre emlékszem az esetből a többit anyukám mesélte, mikor már nagyobbacskára cseperedtem. Valahol vidéken voltunk, egy bányászvárosban, ha jól emlékszem, Iszkaszentgyörgyön.

A történethez szorosan kapcsolódik, hogy mindig is békabolond voltam. Nem tudom miért, hisz amidőn felfedezni véltem ezt a fura vonzódást, a sokak számára oly visszataszítónak, vagy ijesztőnek ható élőlények iránt, még egyetlen békacsókos mesét sem hallottam. A félreértések elkerülése végett, vonzódásom, a csókig soha nem terjedt ki.

Egy viharos napon történt, hogy az eső rengeteg békát hullajtott ki magából, az apróságokat egy közeli tóból szippantotta fel, és zúdította ránk magából. Mi úgy tudtuk, hogy ezt a természeti jelenséget békaesőnek nevezik. Annyira emlékszem, hogy az eső adománya által, egy kis békát szorongattam a nem sokkal nagyobbacska markomban és ezt a kincset nem akartam senkivel sem megosztani, így félrevonultam valami csendesebb zugba vele. Igen ám csak a kis szerencsétlen nem bírta a gyűrődést, mit szépítsem a dolgot, kinyomtam a szuszt belőle. Bűntudatom, valahonnan keríttetett velem egy gyufaszálat, és csekély kis értelmemmel, és a zéró anatómiai tudásommal, megpróbáltam visszatuszkolni vele, a kint lévőt a benti jogos, és nélkülözhetetlen helyére. Az újraélesztés fortélyait nem ismervén,azt, a szájon át történő visszatuszkolással próbáltam helyettesíteni. A kis békát még jó ideig szorongattam a kezemben, talán valamiféle csodára várva.

„a továbbiak, mivel a továbbiakra nem nagyon emlékszem, Édesanyám forrásából származnak, az én gondolatvilágom által kivetítve. „

.Anyukám: - mi van a kezedben „nemszeretemnevemenmegszólítva”?

Én:- nyucsita, kinomtam a belét, écs nem tudom viccsacsinálni! –

Persze mindenki kacagott megnyilvánulásomon, és még nagyon sokáig felemlegették nekem, hogy mi van a kezedben nyucsita.

A gyermek, csak méreteiben különbözik a fölnőttektől, hisz még fölnőttként is gyakorta képzeljük azt, hogy bizonyos dolgokat, csak úgy vissza lehet csinálni, pedig a kimondott szó, vagy cselekedet, az visszavonhatatlanul megmarad örökre bennünk, és ami még talán ennél is rosszabb,megmarad azokban is, akik ellen elkövetjük azokat.

Sokszor, sokat várakozom

Időm, mint a tenger

Néha háborog, néha csendes

Belőle sózom sótlan perceim

Ha el, akkor szomjazom,

 rá, ellene hűs vizet iszom

A november szürke nemszeretem hónap, de nekem illik szeretnem, hiszen ebben a hónapban van az oroszkrémtortás születésnapom, és különben is kaptam egy gyönyörű ropogós, piroshasú százforintost, a harmadik emeleti Janibácsitól.

Szégyenlősen megköszöntem szépen a pénzt, elköszöntem a kedves házaspártól, és kilépve lakásuk ajtaján, máris beindult a kis gépezet, mely a mikreköltömmajdapiroshasút tervek kidolgozására volt hivatott.

Először is kell egy papagáj Gyurika helyett, aki kék hullámos, és annyira öreg volt már, hogy itt hagyott bennünket, és sajnos, a kis kihűlt testet el kellett temetnünk az olajfák alá. Megsirattuk, kicsi fakeresztet eszkábáltunk neki botocskákból, végül néhány kamillavirágot helyeztünk búcsúzásul a hevenyészett sírhantra.

A konyhaablakból gyakran ki-kisandítottunk, mert onnan, pont ráláttunk a nyughelyre.  Éberen őrködtünk, nehogy a Kununak eszébe jusson letaposni a sírt, és az is megtörténhet, hogy egy jó szimatú kóbor kutya, vagy cica kiássa Gyurikát. 

Persze néhány nap múlva, Gyurika hantocskája feletti őrködési lázunk fokozatosan enyhült, aztán végképp lecsillapodott.

A gyerek olyan csodalény, hogy egy pillanat alatt beleszeret bizonyos dolgokba, aztán oly gyors iramban feledni is tudja, ha talál valami újabb, számára érdekesnek vélt dolgot.

De, most ez az ajándékba kapott piroshasú, valahogy eszembe juttatta Gyurikát. A kalitkája megvan még, és egyéb háziállatot úgy sem lehet a lakásban tartani, a Nagynéniék miatt.

A maradék pénzből, olyan gyönyörű fényes kopogós fekete lakkcipőt is kellene venni, amilyen Babucinak is van, és hozzá valami pörgős, piros szoknyácskát fekete pöttyökkel…

Leértem a lépcsőn, és az álmodozástól kipirult arccal, Édesanya elé álltam.

- nézd, anya, mit kaptam szülinapomra Janibácsitól, azt mondta, adjam oda neked, és te majd tudnifogod mit vegyél nekem rajta,- mondtam anyának, és folytattam volna a kívánságlistával, de anya végigsimított a hajamon, és azt mondta,

- jól van kislányom, úgy sincs télikabátod, apa itthon lesz hétvégén, majd elmész vele, és megveszitek a kabátot. -

A mosoly, úgy ahogy volt, felszívódott. Nyoma sem maradt, hogy valaha is ott lett volna, és sodorta magával az új Gyurikát a kék hullámjaival, a topánkát kopogásával és fényességével, a szoknyácskát a pörgéssel és a fekete pöttyökkel együtt.

Apa pénteken hazajött, és szombatra, az utolsó reménysugár is szétfoszlott. Vágyaim közül egyetlen egy se teljesülhet.

Eljött a szombat, mi pedig mentünk. Apával mentünk kabátot venni. Mentünk apával az ecseri piacra kabátot venni. Nem pót Gyurikát, nem lakkcipőt, nem pörgős szoknyát, még csak nem is pöttyöket, hanem KABÁTOT!

Kedvetlenül, lehajtott fejjel kullogtam apa mellett, ha néhány centivel alacsonyabb vagyok, tán még az orromra is rá tudtam volna lépni. De így éppen hogy csak a vége súrolta cipőmet, vagy a cipőm súrolta a végét, ahogy emelgettem lépkedés gyanánt a lábaimat.

Természetesen nem akadt egy kabát se, ami kedvemre való lett volna, az-az akadt volna, ha az a volna, ott nem lett volna. Persze ott volt, hol máshol is lehetett.

Szóval egy-két bundakabát kezdte ébresztgetni lankadó érdeklődésemet, bár ők is akkora naftalinszagot árasztottak magukból, hogy még egy hadseregnyi moly is simán azonnali, és önkéntes fegyverletételt hajtott volna végre, megérezvén, a közelgő szagot, mely végső csapást mért volna rájuk.

Természetesen bunda szóba se jöhetett, mert ugyebár milyen képet alkothatna rólam bárki is, aki végigmér, és látja, a ronda magas szárú bunkóorrú bakancsomba bújtatott lábaimat, egy bundakabát alól kikandikálni?!

 Ekképp morfondíroztam magamban, amikor is…

Apa kiszúrta, az ott fönn magason lógó méregzöldet, a szürke bundagallérral.

Persze, e közben, bennem meg fortyogott a méreg, de az is csak addig tudott fortyogni, míg apa, rám nem erőltette a méregzöldet, bundagallérostól méretegyeztetés végett.

Olyan nehéz volt az a bizonyos kabát, hogy azt hittem, az ég szakadt rám, minden komor felhőjével, és az összes ismert, és ismeretlen bolygójával egyetemben.

Na, nesze neked bunda, gondoltam magamban, itt van a nyakadban…

A kabát nem volt valami vastag, de azt el kell ismernem, néhány méter megtétele után a súlyától úgy kimelegedtem, hogy az izzadság végigszánkázva a hátamon, belecsorgott a bugyimba, és ott csiklandozott egy röpke pillanatig, de ettől se lett nékem, nevethetnékem.

Szóval, úgy izzadtam, és úgy is éreztem magam, /akkor és ott úgy hittem jogosan/, mint egy gyerek, akit lóvá tettek.

Szóval ez volt a története a könnyen jött, számomra nehezen ment százforintosnak.

Felnőtt fejjel belátom, hogy sokkal fontosabb dolgokra kellett a pénz, hiszen egy fizetésből éltünk, két felnőtt, és három gyerkőc.

Akkor nagyon fájt, és sokáig haragudtam miatta, hisz gyerekként, csupán a felszínt láttam, és nem tudhattam, hogy a dolgoknak mélységük is van.

**

A születésnapi torta oroszkrém volt, de a hab megsavanyodott, mert a torkoskodók elől, a szekrény tetejére tették fel szüleim.

Nem, nem volt hűtőnk,csak valamivel később jégszekrényünk.

Kaptam ajándékot is, de arra már nem emlékszem mi lehetett.

Úgy látszik a negatívumokat súlyosabbnak teremtették a pozitívumoknál.

Hogy honnan veszem? Onnan, hogy azok mélyebb nyomot hagynak bennünk…

Zsák a foltját, avagy az R betű, Öcsi, meg én

Mennyire igyekeztem, hogy ki tudjam mondani, de próbálkozásaim az R betű kipörgetését illetőleg, folyamatosan kudarcba fulladtak, sokáig.

Nem járattak óvodába, hiszen Édesanya háztartásbeli volt, és ha járattak is volna, nem emlékszem, hogy annak idején akkora hangsúlyt fektettek volna, e probléma kiküszöbölésére, és logopédusokról, még hírből se hallottunk az 50-es, 60-as években.

/Utánanéztem, már csak a korhűség kedvéért is, és feltevésem igazolódni látszik. „Hazánkban a logopédia, a századfordulón alakult ki”./

- Majd megtanulja a gyerek játszótársaitól, vagy nagyobb testvéreitől, mire iskolába kerül, mondogatták a szülők, és bólogattak hozzá a rokonok, szomszédok, meg a Kertészre magyarosított nevű kedves, hitelbe is árusító, sarki trafikos házaspár.

Zsák a foltját megtalálja, mondja a bölcs szólás.

A mi lakrészünk, a második emeleten helyezkedett el, Öcsi pedig a harmadikon lakott. Nagyjából egyidősek, és egy szép napon barátok is lettünk.

Öcsi, az L betűt nem tudta kimondani, és ezzel a hiányosságával, az enyémet hivatott pótolni. Ő, R betűvel helyettesítette be az L betűt, én meg a visszája, így valamelyikünk zsák lett, a másikunk pedig a foltja.

Ha még nem mondtam volna, leginkább a fiúk társaságát kerestem, barátkozási célból, mert valahogy a lányokat kényeskedő, nyafogó játékbabáknak tekintettem. Talán ennek következtében nem is volt igazi barátnőm, csupán az, az egy Zsuzsa.

Olyan barátnős próbálkozásaim voltak, de Zsuzsához mérten, egyik sem volt, az IGAZInak mondható.

Na, de térjünk vissza Öcsihez.

Öcsinek, nagy kerek feje volt, és ezt kompenzálandó, aranyos kis pofija. Nekem két bátyám, neki pedig két nővére, nekem munkás apám, neki porcelángyári főgóré apukája, és külországokat járó Édesanyja volt. Én szerény, visszahúzódó, bátortalan kisgyerek voltam, és most már tudom is, hogy miért, de nem akarom senki emlékét bemaszatolni, hála érte, hogy felnevelt…

A harmadik emeleten lakott, egy gyermektelen házaspár, Jani bácsi, és Ilonka néni. Szerették a házbéli gyerekeket, és mivel Édesanyám néha feljárt hozzájuk takarítani, magam is bejáratos voltam hozzájuk. Olyankor, Jani bácsi mindig nyomott valami finomságot a markomba, amit én sutyiban, a bátyusok elől, magamba is gyömöcköltem. Egyszer születésnapomra, még száz forintot is kaptam tőle, ami akkor, az ötvenfilléres fagyigombócok idejében, hatalmas összegnek számított.

Talán ennek a százforintosnak is megírom egyszer a történetét…

Jaj, és azok a szomszéd kockacukorja mindig finomabb óriásmokkák, hát lehet azokat elfeledni? Ugye, hogy nem.

Fiatalabbik bátyám, annyira szerette ezeket a hófehér, kristályos csodákat, hogy amikor Jani bá, megkérdezte tőle, - Duduskám, mi leszel, ha nagy leszel, Dudus minden habozás nélkül rávágta, hogy – kockacukor!

Persze, a kisöregnek ez nagyon tetszett, és soha nem hagyta ki a kérdést, ha Dudus a közelébe került. Megtérült neki az, az egy-két óriásmokka, mert mindig nagyon jóízűt tudott kacagni a válaszon.

Öcsi viszont pimasz volt, mindig becsalt Jani bácsiékhoz, és nem átallott őt öregnek nevezni, szemtelenségét, még kunyerálással, sőt, az édesség kikövetelésével is tetézte.

Én ehhez nem voltam hozzászokva, és bár kisgyermek voltam, szégyelltem magamat Öcsi helyett is. Talán ezért is szakadt meg vele a barátság nem emlékszem, de az is lehet, hogy azért, mert akkoriban kezdődött a majdani osztálytársnőmmel, Zsuzsával való, mely sok-sok éven át, meg is maradt.

Hogy, az R betűt mikor sikerült végre, a helyére tennem, nem tudom, de mire első osztályos lettem, a lépa, a letek, meg a mogyoló a sok nyaggatás, sanyargatás hatására beadta a derekát nekem.

A házinéni egy amolyan faszarági asszonyság volt, aki még a végtermékétől is szívszakadva vált meg, és minden alkalommal, amikor a budiról távozott, legszívesebben gyászruhát öltött volna.

Bár még zsengének is túlzással mondható gyermekkoromat éltem, de a faszarági jelzőre nagyon is világosan emlékszem, hiszen Édesanyám ajkán csüggve, vagy csak úgy félfűllel, napjában többször is hallhattam. Ismétlés, a tudás atyja, mondják a bölcsek, így az ismétlés által e mondás, egyszerűen mondva belém vésődött.

Talán már valamelyik írásomban említettem, hogy Édesapám vidéken dolgozott, a bányászatnál, villanyszerelőként.

A bányákat csodaszép tájak ölelték magukba, így nyaranta, egy-két hetet ott tölthettünk, ahol éppen dolgozott, volt úgy, hogy az egész család, és ahogy cseperedtem gyakorta egymagam is.

Nagybátonyba, az egész népes família elkísérte Őt, még unokatestvérem Anci is jött velünk.

Anci, a Nagynénémék egyszem, nálam néhány esztendővel idősebb gyermeke volt. Velük együtt laktunk, társbérletben, de ez most mellékes.

A nagybátonyi házinéni, egy amolyan tenyeres-talpas nagyfarú asszonyság volt, aki kisleányával élt, egy szép (erre ugyan tisztán nem emlékszem, de egy városi lánykának minden kertes ház szép) kertes házban.

Az sem tiszta számomra, hogy mit kerestünk abban a házban, ahol el voltunk szállásolva, bár most felnőtt fejjel, valami halovány sejtelem bujkál bennem...

Apám csendes, szelíd ember volt, minden káros szenvedélytől mentesen, csupán a gyomrát, és a nőket kedvelte túlságosan.

Nos, a mindenki számára világos, hogy a zsíros ételek túlzott mértékű fogyasztása a szervezet, a nők mértéktelen fogyasztása pedig a feleség, és a család számára van káros hatással. Szóval a gyanúm, a tenyeres-farost illetőleg, e tudás birtokában ütött szöget a fejembe.

Nem tudom, Édesanyám a nőügyeket hogyan volt képes tolerálni, de hangos vitákra, veszekedésekre nem emlékszem, vagy, talán ha voltak is, valahová elrejtettem a tudatom legmélyebb szemetesbugyrába. Az is lehet, hogy nem voltak veszekedések, esetleg abban az időben, túlságosan is a fantáziavilágom határozta meg létemet. Nem vagyok lélekbúvár, de nincs is szándékomban analizálni magam.

Jöjjön Nagybátony, és a nagybátonyi kislemá, aki valójában kisleány.

Volt neki egy fura szokása, lehet, hogy több is, de én csupán erre emlékszem.

A nyelvét, összegömbölyítve, azt bebújtatta az alsó ajka alá-mögé, és ott belül mozgatva, valami fura csattogó hangokat varázsolt ki magából, és ezt a fura szokását, napjában többször is elkövette ellenünk.

Fehérbőrű, kékszemű, pirospozsgás, szépnek éppen nem mondható undok kislány volt, és mi rettenetesen utáltuk, és sajátos beszédstílusunknak köszönhetően, a nagybátonyi kislemá nevet ragasztottuk rá.

 Amikor rákezdett a csattogtatós mutatványára, mi városi lurkók is rákezdtünk, természetesen, kölcsönkenyér visszajár alapon.

Nyelv ajak mögé gömbölyítve, csattogtatás, kiegészítve azzal, hogy mint ahogy majmokat csúfoltuk az állatkertben, vakarásztuk az állunkat, és kórusban kiabáltuk, hogy,

- nagybátonyi kislemá,- csattogó hang kiadva többször is, közben állak vakarászva, addig, míg elégedettséget nem éreztünk, vagy rá nem untunk az egészre, mert valami érdekesebb dolog kezdett el foglalkoztatni minket.

Ilyen volt például, a légpuskalövészet természetesen valami természetes lövedékkel.

Erre az ominózus esetre nem emlékszem, mert a fejleményekből engem kihagytak a nagyok, így már csak a végeredménynél, csatlakozhattam a történethez.

Arra sem emlékszem, hogy akkor, amikor ez történt, mivel foglalatoskodtam, fantáziavilágom útjain merre csatangoltam, esetleg békákra vadásztam, de ábrándozásaimból valami éktelen perpatvar rántott vissza a való világba.

- nézze meg, vérzik, meglőtték a fiai, fel jelentem magukat, majd elvitetem intézetbe őket, mert odavalók! – ez a rikács házinéniből áramlott kifelé, számomra valami fura tájszólásban, miközben hevesen ágálva mutogatta, a bömbölő kislemá karját, Édesanyámnak.

Ő csak értetlenül nézte a piros foltot, hiszen tudta, ha a fiúk el is csenték a légpuskát, az nem volt megtöltve,erre mindig is odafigyelt.

Persze a fiúk is hamarosan előkerültek, sunnyogva a csenésért, bár veréstől nemigen kellett tartaniuk, mert szüleink nem kedvelték, és csupán kirívó esetekben alkalmazták Makarenko módszereit.

Nem sokára fény derült az igazságra. A fiúk a közeli erdőben vadmálnát szedtek, és azzal lövöldöztek, ki tudja milyen képzeletbeli célpontokra. Hogy a kislemá, hogy került a célkeresztbe, azt homály fedi a mai napig, és ez most már így is marad…

Ha a véleményemre lenne valaki kíváncsi, én úgy gondolom, nem a véletlen folytán. A piros folt, csupán málnalövedéktől származott, és hamarosan le is lett tisztogatva, a gyalázattal együtt.

Miután tisztázódott a málnafolt, és helyzet, a kedélyek elcsitultak, az asszonyok, és az anyja rikácsolásától, no meg némi ijedelemtől bömbölő kisleány is elcsendesedtek.

Folytatódhatott a gondtalan nyaralás, legalább is a következő motivációig.